„A tapéta vagy falikárpit a felület díszítõ jellegû burkolására, illetve védelmérealkalmas. A mintázás, a textúra és a szín folyamatosan a kor divatját követte.A tudomány mai állása szerint a tapéta az i. e. 200-as évekbõl a kínaiaktólszármazik, akik rizspapírral burkolták falaikat. Majd a VIII. században, egyarab fogságba esett kínai által kezdték el terjeszteni az arabok Európában apapírkészítés tudományát. Elõször lenszálakból és bambuszból kezdtek papírtkészíteni. Körülbelül a XII. századra már egész Európában elterjedt a papírkészítéstudománya.
A tapéta (a latin tapetum szótól) kárpit, mely eredetileg hosszú szőrű pamutszövet, napjainkban leginkább festett, nyomtatott papiros, ritkábban bőr, mellyel a falakat díszítés céljából bevonják. A fatapéta a lakóhelyiségek belső falainak olyképpeni burkolására szolgál, hogy az a régen nagyon használt faburkolatot látszatra helyettesítse. Készítik rendesen hámozott furnérból, amelyek vastagsága csak 0,2-0,3 mm és az ebből származó törékenysége miatt rögtön hámozás után automatikusan dolgozó géppel közvetlenül erős, szívós papirosra vagy olcsó, finom vászonra ragasztják föl. A kárpitos egészen úgy kezeli, mint a papiroskárpitot, azzal a különbséggel, hogy a fa szerkezeteit is utánozza vele. Díszesebb fatapétánál a mezőkbe tömbmozaikot vagy intarziát is raknak be. Az ilyeneket aztán hasítás révén gyártják.
Az európai tapétaszabvány (DIN EN 235) a "tekercsben kiszerelt falburkoló anyagokat" két csoportra osztja: a kész és az utólagosan bevonattal ellátandó falburkoló anyagokra. A késztermékeket is nyolc csoportba sorolja az anyaguk összetételének függvényében:
A félkész termékek közül a legismertebbek a fűrészporos és üvegszálas festhető tapéta.